Ha valaki még kiruccanna egyet az ünnepek előtt/alatt, és érdeklődik a képzőművészet iránt, akkor jó szívvel ajánlom a Szombathelyi Képtár nemrégiben megnyílt új állandó kiállítását. Nem, nem szombathelyi művészekkel van tele a kiállítótér (persze az sem lenne baj), hanem igazi „nagyágyúkat” válogattak.
Őszintén szólva nagyon örülnék, ha egy ilyen komplex, a 20-21. század művészeti törekvéseit bemutató tárlatért nem kellene a szomszédba menni, hanem mondjuk Zalaegerszegnek lenne egy efféle Képtára. Persze szívesen utazom, úgyhogy annyira azért nem bánom. Mindezzel csak érzékeltetni szerettem volna, hogy tényleg egy színvonalas gyűjteményről van szó, aminek segítségével átfogó képet kaphatunk a ma már klasszikusnak számító 20. század eleji modern festészet, valamint a későbbi neoavantgárd alkotók munkásságáról. Mindezért pedig nem kell a fővárosig menni. Vidéken is van (művészeti)élet! Hurrá!
Hogy kik láthatók? A teljesség igénye nélkül: Anna Margit, Ámos Imre, Bernáth Aurél, Derkovits Gyula (akinek szülővárosa Szombathely), El Kazovszkij, Fehér László, Kassák Lajos, Keserü Ilona, Kondor Béla, Maurer Dóra, Ország Lili, ef Zámbó István egy(-két) alkotása. Mindeközben a másik teremben a kortárs textilművészetre is vethetünk egy pillantást.
Néhány éve olvastam Gyarmati Fanni Naplóját, és a kötetekben mindig feltűnik Dési Huber István festőművész és felesége, Sugár Stefánia író, művészetszervező, akik nagyon jó barátságban voltak a Radnóti-házaspárral. A festőművész szinte egész életében tüdőbajjal küzdött, kezeléseit, majd szomorú haláltusáját nyomon követhetjük a Naplóból. (1944-ben, mindössze 49 évesen hunyt el.) Így külön öröm számomra, hogy a Képtárban eredeti Dési Huber képet is látni. Ez nem is annyira véletlen, hiszen a Szombathelyi Képtár gyűjteményét pont Sugár Stefánia alapozta meg azzal, hogy férje hagyatékát – más akkori művészek képeivel – együtt Szombathelynek, vagyis Derkovits szülővárosának adományozta. Annál is inkább, mert testvére, Sugár Andor szintén festőművész volt, és szintén 1944-ben halt meg. Azonban nem egy betegség, hanem a deportálások következtében; az Auschwitz felé tartó vonatúton. Stefánia emiatt sok olyan alkotó művét adományozta a városnak, akik a holokauszt áldozatai lettek.
Hogy valami vidámabb dologgal zárjam, beszéljünk picit az „ételekről”. Úgy alakult, hogy vasárnap, és pont a déli órákban néztük a kiállítást, így eléggé szórakoztató (és étvágygerjesztő) volt a Csirkeragu című óriási fotórealista festmény (Nyári István alkotása 1981-ből). Főleg úgy, hogy a csirkedarabokat eszegető alakot a járvány miatt szájat és orrot eltakaró maszkban lehet csak szemrevételezni.
Mivel pedig eléggé ketyeg az óra a karácsonyi tennivalókat illetően, szándékosan Derkovits Gyula Halas csendélet III. című festményét tettem ki első képnek. Sokaknál úgyis ez kerül a karácsonyi asztalra. Persze nem biztos, hogy ilyen formában és terítékkel. Bár én így is megenném…
