Régiós kiállítás Szombathelyen
Mit jelent a zárt tér? Vajon hányféle megközelítésben értelmezhető és biztosak vagyunk-e abban, hogy falakkal határolt, külvilágtól fizikailag elzárt terekre kell gondolnunk a fogalom hallatán.
Ezekre a filozofikus, vagy éppen nagyon is fizikai és valóságos kérdésekre keresi a választ az a Szombathelyen nemrégiben megnyílt dupla kiállítás, mely 120-nál is több képzőművészeti alkotást sorakoztat fel két helyszínen. A SZEZON – Zárt terek című csoportos tárlat egyik része a Savaria Múzeumban, az anyag másik fele pedig a Szombathelyi Képtárban várja a látogatókat. A kiállítás közel 100 alkotója között rengeteg zalaegerszegi művészt is találunk (a névsor a cikk alján olvasható). A Baki Orsolya kurátor által szervezett és rendezett régiós seregszemle ugyanis elsősorban a vasi, zalai, győri művészeket szólította meg, de a Dunántúl más tájairól is érkeztek pályaművek. A beérkezett anyagot egy szakmai zsűri választotta ki, melynek elnöke Hegyeshalmi László képzőművész volt.
A grandiózus tárlat egy régi hagyományt elevenít fel, hiszen Szombathelyen korábban már voltak hasonló régiós kiállítások. A folyamat azonban megszakadt, a járványhelyzet miatt pedig az elmúlt években esély sem volt arra, hogy a szomszédos megyék képzőművészeit „összetrombitálják” egy tematikus kiállítás erejéig.
Nem csoda, hogy a látogató a cím hallatán – Zárt terek – egyből a karanténhelyzetre asszociál, ezt erősíti, hogy olyan alkotásokat vártak a pályázatra, melyek az elmúlt két évben készültek. A járvány alatti bezártság viszonylag friss – és világviszonylatban közös – élménye/emléke nagyon is jó alap egy tematikus tárlat szervezéséhez; még akkor is, ha a kurátor szerint nem ez volt a fő motivációs tényező. Mégis nehéz a karanténhelyzettől és a félelmeinktől elvonatkoztatni. Pláne mert jó néhány mű erősíti is ezt az érzést.
Festmények, grafikák, fotók, iparművészeti alkotások, szobrok, médiaművészet egyaránt szerepel e műfaji kavalkádban. S valóban rendre felmerül a kérdés: mi a zárt tér? A hátsó udvar végessége éppúgy az, mint egy szép táj, ha folyamatosan csak azt látja (láthatja) a szemlélő. Saját félelmeink ugyanúgy leszűkítik mozgásterünket, mintha keretek közé, netán üvegbúrába zárnának minket (vagy gondolatainkat). Létezik-e dupla bezártság? A vitrinbe tett hasábok, kockák lőrésnyi ablakain bejut a levegő (frissesség), vagy aki bent rekedt, fuldoklásra van ítélve? Mennyire zárnak be minket nemzeti, netán a lokális hagyományaink, vagy a végtelennek tűnő vízivilág? A felszínen látható tükröződés vajon nem egy zárt „rendszert” jelent-e a benne lévőnek, vagy a szemlélőnek? Na, és mit kezdjünk a textilekkel; a szövet ruhává varázsolt feketeségével, vagy a szegélyek közé örökre bezárt díszekkel, mintákkal, sőt madarakkal? Számtalan izgalmas, elgondolkodtató kérdés önmagunkról, a körülöttünk lévő (bel-és kül)világról, illetve hogy hogyan értelmezzük saját pozíciónkat egy adott közegben.
A sokféle értelmezés azért annak a veszélyét is magában hordozza, hogy szinte bármilyen tartalmú, képi világú alkotásra ráhúzható a „zárt tér” tematika; vagyis időnként van egy kis „belemagyarázás” jellege a bemutatott műveknek. Főleg azok esetében, amiket máshol, más megközelítésben már láttunk kiállítóterekben. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Néha nem árt tartalmilag (és nem feltétlen művészi értékét tekintve) jobban megszűrni a pályaműveket. De még ezzel a kritikai észrevétellel együtt is, egy olyan anyagot láthatunk, ami nagyon is aktuális kérdéseket feszeget a kortárs művészet nyelvén. Legyen szó társadalmi problémákról, politikai viszonyokról, pszichológiai jelenségekről, vagy éppen a folyamatosan és gyors ütemben változó természetről, klímáról, netán hagyományainkról.
Érdekes az is, hogy a kiállított művek zöme festmény, vagy grafika. A fotográfia pedig még mindig alulreprezentált az ehhez hasonló seregszemléken. Hiányérzetet számomra leginkább az adott, hogy a digitális világ potenciális zártsága és az állandó online jelenlét következtében kialakuló fizikai és érzelmi elmagányosodás, elzárkózás szinte egyáltalán nem jelent meg a kiállított művek között. Talán csak a nyitóképen szereplő, Képtárban látható „kaleidoszkóp” (Módra Bettina: Out of reality – Hommage a Olafur Eliasson) sejteti, hogy az eszközben – mint optikailag zárt térben – sokszorosan feltűnő arcképeink töredékesek, torzak, nem valóságosak. És hogy a sok másolat között melyik is az eredeti, azt szinte lehetetlen megmondani…
***
A kiállítás a Savaria Múzeumban augusztus 27-ig, a Szombathelyi Képtárban június 4-ig látogatható.
A zalaegerszegi, vagy a városhoz valamilyen formában kötődő alkotók: Budaházi Tibor, Fehér Beatrix, Filó Vera, Horváth László, Kiss Ágnes Katinka, Kovács László, Nagy Szilvia, Sustik Kriszta, Tánczos György (ők a Savaria Múzeum tárlatán szerepelnek). Bóbics Diána, Borbás Helga, Gombos Zsófia, Kajos Anna Zsófia, Pál Kátja, Tóth Norbert művei pedig a Képtárban láthatók.
A megnyitón a szintén zalaegerszegi Torma Attila színész is szerepelt egy performansszal; a hetvenes évek underground körökben népszerű képzőművészének, Hajas Tibornak állítva emléket.
