Art,Urban

Az Utasellátó dekoratőre volt Németh Klára képzőművész

A Déli pályaudvar korabeli étterméből egyenes út vezet egy Zalaegerszeghez kötődő, akkor még pályakezdő művészcsalád mindennapjaihoz. Menet közben az is felvillan, hogy a hetvenes-nyolcvanas években hogyan dolgoztak a dekoratőrök. Ebben a történetben most nem a Budapest-Zalaegerszeg közötti vasúti sín a legfőbb kapocs. Sokkal inkább egy 1976-ban készült fotó, meg az egykori vasúti főosztály, sőt még az Utasellátó is.

Időutazás a Déli pályaudvar étterme körül

Gyakran kapok ismerősöktől, barátoktól olyan épületekről, belső terekről, utcarészletekről készült fotókat, amik stílusukban passzolnak azokhoz a témákhoz, kulturális jelenségekhez amikről írni szoktam, vagy amiket magam is gyakran lencsevégre kapok. A napokban is valami hasonló történt: Németh Klára képzőművész lepett meg egy “retró” fotóval, ami a Déli pályaudvar szebb napokat látott éttermét ábrázolja. Üzenetként csak annyit küldött, hogy ilyen volt az étterem, amikor ott dolgozott. A Fortepan gyűjteményéből származó, 1976-ban készült fotó (Bauer Sándor felvétele) még az eredeti – mondjuk ki, pompás – állapotában mutatja a vendéglátóhelyet. Aki csak az utóbbi 20-30 évben járt a környéken, már alig tudja elképzelni, hogy valaha ilyen (is) volt a Déli “restije”. A dizájn miatt utóbbi kifejezés nem is igazán illik rá, hiszen egész más atmoszférát társítunk ehhez a szóhoz.

A Déli pályaudvar étterme 1976-ban. Modern, igényes hely volt. (Forrás: Fortepan/Bauer Sándor)

Németh Klára persze nem felszolgálóként vagy szakácsként került kapcsolatba az étteremmel, hanem a Budapesti Utasellátó Igazgatóság dekoratőreként. Mindez már a telefonbeszélgetésünk során derült ki. Mint mesélte, a Pécsi Művészeti Gimnáziumban tanult alkalmazott grafikát, érettségi után pedig Budapestre ment, és a Képzőművészeti Főiskola esti előkészítő kurzusán kezdett el tanulni. Emellé viszont kellett valami munka is.

– Egy ismerősöm révén a vasúti főosztály nyomdai grafikusa lettem, és bár munkahelyem kétségkívül lett, de feladatom nem igazán. Eléggé unalmasan teltek a napok. Az Andrássy úton, pont a “Képzővel” szemben volt egy Utasellátó áruda, ami mellett minden nap elmentem. A feliratok, dekorációk eléggé “le voltak pukkanva”. Önszorgalomból készítettem nekik pár új feliratot, és bevittem a boltba. Mikor a főnök meglátta, nagyon meglepődött, de örült is, hogy valaki feldobta az áruda hangulatát. A következő időszakban egyre több feladattal bíztak meg: az Utasellátó üzleteinek, éttermeinek készítettem étlapokat, árjegyzékeket. De még mindig hobbiból, hiszen a főállásom továbbra is a vasúti főosztályon volt.

Az étterem cukrászati részlege 1976-ban (Forrás: Fortepan/Bauer Sándor)

– Volt egy hivatalos munkahelyed feladat nélkül, meg egy hobbi-munkahely, ahol viszont nem fizettek?

– Nagyjából igen. Bár azért egy idő után valami kis juttatást kaptam ezekért az alkalmi munkákért is. Ha mást nem, hát éttermi ebédet! Sokat dolgoztam például hétvégenként az úttörővasút éttermében, ahol mindig megvendégeltek a munkáért cserébe. Akkor már Fischer György leendő szobrászművésszel éltem, aki a Képzőművészeti Főiskolára járt. Egy hozzánk hasonló, vidékről Pestre került fiatal párnak óriási szó volt, hogy fehér asztalos étteremben ehetnek.

– Az Utasellátó egy nagy hálózatként működött. Nem volt saját dekorációs csapatuk, vagy egységes dizájnjuk? Furcsa, hogy egy “külsőst” foglalkoztattak alkalmi munkában.

– Valóban volt egy hivatalos dekorációs műhelye az Utasellátónak, ők viszont a nagyobb feladatokat látták el országos szinten. Olyan apró, vagy szezonális munkákkal nem foglalkoztak, mint egy új étlap, kisebb felirat, vagy árjegyzék elkészítése. Így kerülhettem képbe.

A jegypénztárhoz vezető lépcső 1973-ban (Forrás: Fortepan/Gábor Viktor)

– Az 1970-es évek végén milyen technika állt rendelkezésre a jó dekoratőri munkához?

– Nagyjából a két kezem! Ez azt jelenti, hogy nagyon szépen tudtam írni, betűket rajzolni, ami egy fontos szempont volt. A legtöbb dolog ugyanis így készült. Nehézkes volt a dekoratőri munka, főleg ha a mai tudásunkkal gondolunk vissza. Számítógépes tervezés nem létezett. Volt viszont többféle öntapadós anyag, amiből betűket, sablonokat lehetett kivágni. Szóval kézügyesség, kreativitás kellett leginkább ehhez a munkához.

A peronhoz vezető lépcső 2020-ban (Fotó: KulTour-Vidék/Pánczél Petra)

– Na, és mi a helyzet a Déli pályaudvar éttermével? Hogy kerültél végül arra környékre?

– A vasúti főosztálynál lévő munkahelyemet végleg megutáltam, ám szerencsére a sok alkalmi munka után kaptam egy státuszt a Budapesti Utasellátó Igazgatóságnál. Dekoratőr lettem! Az irodánk a Déli pályaudvaron volt, pont az étterem mellett. Nap, mint nap láthattam, sőt itt is voltak kisebb munkáim. Ez az étterem addig egy teljesen misztikus hely volt számomra. Túl puccosnak, túl drágának gondoltam. Akkor még az egész pályaudvar épülete új volt és dizájnos. Modern stílus, letisztult formák, csupa üveg mindenütt. A félköríves jegypénztár mögött helyezkedett el a szintén ívelt étterem, ami szerintem nagyon szép volt eredeti állapotában.

Németh Klára egyik tűzzománc alkotása, ami az egykori étterem csempéjére emlékezteti (Fotó: Németh Klára)

– Mi az első dolog, ami eszedbe jut róla?

– A kulturáltság, az igényesség a tisztaság és a fehér szín. Ragyogó, modern és friss benyomást keltett. Csak a csempe volt színes. Ez a mértani kerámiakompozíció ráadásul Lantos Ferenc grafikus munkásságára emlékeztetett, aki Pécsen volt a mesterem. Az asztalokat a körpanoráma mentén helyezték el, a térbe pedig zöld növények is kerültek. Az étterem amúgy egyáltalán nem volt annyira drága hely, mint az először gondoltam. Önkiszolgálóként működött, volt hidegkonyhai, meg cukrászati része is. Egy nagyon igényes, kompakt, jól szerkesztett belső teret kell elképzelni. Ez a fotón is látszik. Biztató, jövőbe mutató volt a légköre, szerettem itt lenni! Magyarország más vendéglátóhelyeihez képest egy teljesen európai, mondhatni “nyugati” hangulatot árasztott, amilyent addig jórészt csak magazinokban láttunk. Érdekes, hogy akkor a peronon árusító büfések számára is követelmény volt a vizuális megjelenés egysége, ebben pedig én is segíthettem. Az Utasellátó többi étterme sokkal komolyabb, komorabb volt; fehér abroszos asztalokkal, merev pincérekkel, fehér pincérkabátban. Azt a világot kevésbé szerettem.

Németh Klára és Fischer Judit 2008-ban (Forrás: ZalaMédia/Pánczél Petra)

– Mindezek után milyen érzés manapság látni a “Délit” és környékét?

– Szörnyű! Nagyon szomorú, ami ott történt az elmúlt évtizedekben. Talán az 1980-as évek végén kezdett tönkremenni. Nem újították fel, vagy nem úgy, ahogy megérdemelte volna. Megjelentek a csövesek, igénytelenné vált a peron, sőt az egész épület. Aztán megszűnt maga az étterem is. Furcsa belegondolni, hogy honnan jutottunk el idáig.

Németh Klára (Forrás: Facebook/Németh Klára)

– Ti viszont Zalaegerszegre jutottatok Fischer Györggyel együtt. Ez hogy történt?

– Néhány évig dolgoztam csak az Utasellátónál, aztán gyesre mentem, megszületett Juci lányunk. Amikor Fischer végzett a főiskolán, lakást kellett keresnünk. Ez akkoriban nem volt egyszerű. Egy rövid százhalombattai kitérő után jöttünk Zalaegerszegre. A város akkor nagyon tetszett; új volt az MMIK, a VMK, a színház. Egy modern szemléletű helynek tűnt. Persze itt is egyből a feliratokat, plakátokat kezdtem el figyelni, amiket szintén nagyon jónak találtam. Stílusos plakátokkal voltak tele az utcák. Kiderült, hogy ezeket Lukács Zoltán (Lüka) készíti, aki akkor az MMIK dekoratőreként dolgozott. Rokonléleknek láttam. Később tudtam meg, hogy ő is a pécsi művészeti gimiben végzett. Az már csak hab a tortán, hogy miután ő elment az MMIK-ból, én kerültem a helyére. Plakátokat készítettem, bár az eszközök és a technikai feltételek még mindig nagyon kezdetlegesek voltak. Közben én földrajz-rajz szakos tanári képesítést szereztem, így végül befejeztem a dekoratőrködést és az Apáczai ÁMK általános iskolájának tanára lettem.

A kép, amit Klára elküldött és a beszélgetés apropójául szolgált (Forrás: Fortepan/Bauer Sándor)

– Az igazi művészi éned viszont ezután jött elő.

– Nagyjából igen, hiszen a tűzzománccal, akvarellel csak ezután kezdtem el intenzívebben foglalkozni. Bár a dekoratőr pályával végleg felhagytam, a környezetszépítés máig fontos számomra. Mindig figyelem az utcákat, tereket, beleértve a házak, intézmények, üzletek belső tereit is. Az utóbbi években újra Budapesten, illetve annak környékén, hiszen itt élek. Sajnos sok mindent elég borzasztónak találok. Szeretem a szép dolgokat, amik esztétikai élményt adnak, vagy növelik a komfortérzetet. Nekem számít, hogy milyenek azok a tárgyak, melyek körbevesznek; legyen szó kültérről, vagy enteriőrről.

Még szintén kedvelheted...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük