Gyerekek, fiatalok, idősek, felnőttek. Elsőre nem tűnik túl eredetinek egy kiállítási tematikához. Gondolkodtam is sokáig, hogy vajon ennél kreatívabb megoldás nem jutott-e eszébe a Magyar Nemzeti Galéria „Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan” című tárlata szervezőinek.
Ez a mi 20. századunk; még akkor is, ha fizikailag nem éltük végig mindannyian. De génjeinkben hordozzuk, lelkünkben – szüleink, nagyszüleink vagy dédszüleink traumáin, elfojtásain keresztül – viseljük nyomait. Nemcsak kényelmes megoldás tehát a gyermekkortól az idős korig haladva bemutatni az egyes korszakokat, eseményeket, hanem eléggé logikus is. És hát egészen más így kinyomtatva látni a fotókat, mint otthon a laptop előtt ücsörögve, vagy valahol az okostelefon kijelzőjét húzogatva. Így mégse hiábavaló felugrani a Budavári Palotába, hogy megnézzük a kiállítást. (Néhány hétig még látogatható.)
Szóval gyerekek, fiatalok, idősek, felnőttek. Grimaszolnak, szánkóznak önfeledten, perecet rágnak, meg kukoricát. Táncolnak az illem szabályainak megfelelően, aztán magukból (és ruhájukból) kivetkőzve őrjöngenek valami rock-koncerten. Lázadnak, háborúznak, vezényszóra vonulnak a tömeggel, szobrot döntenek, építenek, bontanak (házat éppúgy, mint rendszert). Szeretnek és gyűlölnek… sőt ölnek. Aztán megöregednek; tisztességben megőszülve, vagy megalázva, méltatlanul elfeledve. A 20. század első perceitől kezdve egészen az 1990-es évek elejéig.
A kiállítótérben egy képzeletbeli életút mentén követik egymást az események, illetve a kiválasztott fotók, de persze a képek és történetek nem köthetők egyetlen személyhez, vagy családhoz. Mert mindannyiunkhoz egyszerre kötődnek. Mondhatjuk, hogy nem mindegy ki melyik évtizedben, melyik társadalmi csoportba született (megúszta, vagy „megszívta”-e az adott korszakot). De akár vissza is vághatunk azzal, hogy tök mindegy, melyik évtizedet nézzük a tárlaton. A divat, a technika, az utcakép ugyan folyamatosan változott/változik, de benne az ember lehet, hogy kevéssé. Így a fenti cselekvések és érzelmek – a perecrágástól, a táncon, a lázadáson, a behódoláson át egészen a mások iránt érzett szeretetig, vagy gyűlöletig – folyamatosan újraírhatók. És ne legyenek illúzióink: újraírjuk 1990 után is, meg az ezredforduló után is. Akkor is, ha közben megtanultunk szelfizni, meg „hestegelni”. Vicces, de ha belegondolunk, utóbbival éppen zárt kategóriákba rendezhetjük mind a múlt, mind a jelen elemeit. Ráfogva mindezt a jobb internetes kereshetőségre; a tartalom szabad áramlására. Pedig néha nagyon nem mindegy, hogy milyen képhez, vagy bejegyzéshez éppen milyen kategóriát, vagyis hashtaget rendelünk. A címkeválasztás már mindig egyfajta befolyásolás is lehet.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán látható több mint 300 kép többnyire privát fotó, amatőrök által készített felvétel. Főleg névtelen gyűjteményből származnak, és nem előhívott, hanem negatív formában kerültek elő. (A Fortepan-gyűjtemény két volt középiskolás osztálytárs – Tamási Miklós, Szepessy Ákos – gyűjtőmunkájának eredménye. Az 1980-as években, hobbiból kezdtek gyűjtögetni lomtalanításokon és bolhapiacon. Internetes oldaluk 2010-ben, 5000 privát fotóval indult el. Később intézmények, magánemberek is csatlakoztak az adományozói körhöz. Ma 110 ezernél is több fotó van a kollekcióban.) Tehát a képeken legtöbbször az átlagember nézőpontja jelenik meg. Ez azért fontos, mert eredetileg valószínűleg nem propaganda, vagy manipulációs célzattal készültek a felvételek (persze sosem lehet tudni), hanem egy-egy pillanat/esemény megörökítésére. Emlékképek? Már nem csak.
Rejtekhelyükről (pincéből, padlásról, kopott fiókok mélyéről) kiszabadulva, digitalizálva, vagy előhívva, immár (kor)dokumentumokká váltak. Sajtósok, közösségi média-használók, kiállítási kurátorok, vagy éppen lájkvadászok és kommentelők „karmai közé” kerülve már nagyon is alkalmasak/alkalmasak lehetnek manipulációs célokra. Mert nem mindegy, hogy mely képeket/történéseket tesszük egymás mellé, melyik korszakot, vagy eseményt mutatjuk be több vagy kevesebb fotóval. És amiről már az előbb volt szó: az egész anyagot, vagy az egyes képeket hogyan, milyen címkékkel látjuk el.
Szerencsére a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán nem érződik, direkt politikai vagy ideológiai manipuláció. A rendezők arányosságra törekedtek: a boldog békeidők, a háborús borzalmak éppúgy megjelennek, mint a nyomor, vagy a jóllét, az elnyomás és szabadság, az idill, vagy a dráma/tragédia. A tárlat egyik érdekes eleme, hogy a képzeletbeli életút többnyire beazonosíthatatlan fotói mellett, olyan képeket is bemutatnak, melyeknek ismert a háttértörténete. Ezek a sztorik, a hozzájuk tartozó fotókkal és az ezeket kiegészítő tárgyakkal egy-egy önálló installációban – a tér közepén álló papírdoboz-szerű paravánok között – jelennek meg a kiállítótérben. Megelevenednek többek között a háborúban szétlőtt Budapest képei, vagy a hidegháborús évek honvédelmi tartalmú ifjúsági sportjai. De Sztálin szobrának 1956-os ledöntéséről, vagy az 1970-80-as évek lázadó ifjúságáról is láthatunk felvételeket és olvashatunk izgalmas háttértörténeteket.
A kiegyensúlyozottság ellenére az érzelmi manipulációt persze így sem lehet megúszni; a látogató hol felnevet, hol elborzad, hol meghökken. Sajnálatot, undort, felháborodást vagy részvétet érez. És ez így van jól.
Összességében a lényeg mindjárt a kiállítás elején olvasható, amivel maximálisan lehet azonosulni. Hogy a Fortepan-gyűjtemény életében két fontos fogalom van, ami az egész projekt szellemisége is, hogy Szabad és Közös. Közös, mert a mi képeinkből áll, mert önkéntesek munkáján alapul, mert egy közösség segíthet megfejteni, beazonosítani a sokszor név nélküli személyeket, eseményeket vagy helyszíneket. Szabad, mert szabadon elérhető bárki számára, mert nincs benne birtoklási vágy; sokkal inkább adni akar, mégpedig feltételek nélkül. A gyűjtemény afféle hídként is definiálja önmagát: a mikro- és makrotörténelem összekötésére vállalkozik. Szabad mert közös, közös, mert szabad – hirdeti magáról.
Ez a szabadság; a fotó, a gyűjtés, a hozzáférés és az értelmezés szabadsága remélhetőleg meg is marad. Viszont ezen a ponton #szabadság hashtag hiányom van a kiállítás címét illetően… 🙂