Csúnya szavak meglepetéstől, örömtől, bosszúságtól egyaránt kiszaladhatnak a szánkon. Természetesen csak néha, és jólnevelt ember ezt a kis malőrt gyorsan el is nézi magának. De mi van, ha az érzelmi állapotaink sűrűn váltakoznak, mert mondjuk sok az egymásnak ellentmondó jelenség. Amúgy is a Balkánon járunk, ahol kevesebb a manír, több az ösztön és a hirtelen felindulásból elkövetett szókimondás. Talán minden lélegzetvételünkkel (legyen az hegyi levegő, vagy egy tenger felől érkező fuvallat) beszívjuk ezt a déli mentalitást, és egyre gyakrabban szalad ki, hogy „HúBaszki!”.
BalkánTour#2 – ÚjBudva, édestó, sóstó
Mert mit kezdjünk például azzal, ha egy szűk, beláthatatlan kanyarban (főúton ráadásul) szembejön velünk egy tehén, majd minden riadalom nélkül kényelmesen továbbsétál. Aztán szerpentinek, hegyi patakok, öreg alagutak, kopár sziklák jönnek többszáz kilométeren át. Mélység és magasság váltakozó állapotai; az ember csak tátja a száját a sok csodahely láttán. Végül mikor tekergőzik lefelé a Dinári-hegységből és végre megpillantja a tengert, kedve támad nemcsak örömében, hanem bánatában is felsírni: lángol a környező hegyek teteje, ég az erdő. Úgy száll a füst a Kotori-öböl felett, mintha mérges sárkányok csatáztak volna. Lent a parton mindez senkit sem zavar. Tömött éttermek, emberáradat az esti korzón, és araszoló kocsisor egyik településtől a másikig. Hogy lehet mindenki ennyire nyugodt, sőt flegma – isznak és zabálnak Kotortól Budváig – miközben körülöttük tűz van? Hát pont úgy, ahogy a következő naptól mi is. A látvány sajnos megszokottá válik, és úgy sincs mit tenni. Nincs olyan infrastruktúra, amivel elolthatnák. Szerencsére éjszakánként van némi eső, ami kicsit segít a helyzeten.
Montenegró, „HúBaszki”! Tulajdonképpen az Intercity Magazin az oka mindennek. Sok évvel ezelőtt, Budapestről Zalaegerszegre utazva lapozgattam az újságot, és akkor láttam meg, hogy egy laza éjszakai utazással (Budapest-Bar) milyen mesébe illő helyre lehet eljutni. El is képzeltem sokszor, hogy bizony le kellene vonatozni odáig, aztán „váltott” tömegközlekedési eszközökkel, a tengerpart mentén szép lassan hazaszivárogni. Élvezve mindazt, amit a tenger, a hegyek és a napsütés adhat. Az álmodozást azonban sokáig nem követte tett, aztán kitört a covid, most meg kiderült, hogy a vonat nem közlekedik már Budapest és Bar között, sőt Montenegró felé vágányzár van. A menetrendeket elnézve gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy autó nélkül nehéz lesz kivitelezni a kalandot. Aki teljesítené a Zalaegerszeg – Szarajevó – Montenegró (Budva) – Horvátország (Novigradi-öböl) – Zalaegerszeg kört, az az autóját készítse fel a folyamatos hegymenetre, a sofőr meg készüljön fel arra, hogy életében nem lesz része ennyi kanyarban (Respect Istók!).
(A galériák a kattintás után nyílnak)
De a táj tényleg annyira lenyűgöző és változatos, hogy örömében is rondán beszél, aki látja. Pláne, mikor már a part mentén jár, és lépten-nyomon az a látvány fogadja, hogy pici szigetek, félszigetek pofátlankodnak a tengerbe. Közepükön mini óvárosokkal, sokszor viszont csak egy-egy romos erőddel, vagy ódon templommal. A szépségek mellé úgy látszik kellenek a „szörnyetegek” is: kontrasztként ugyanis rengeteg a szemét, az építési törmelék, az elromlott és kidobott „ezmegaz”. Szóval Montenegró olyan, mint egy színes, 3 dimenziós mesekönyv, ahol állandóan elénk ugrik valami látványosság, utána viszont arcul csap a balkáni valóság… ami megint csak káromkodásra késztet.
Főleg, ha érkezés után kiderül, hogy baromi nagy hülyeség volt Budvában szállást foglalni! Turistaparadicsom hömpölygő tömeggel, egy folyamatosan épülő újváros, koncepciótlan tervezéssel, stíluskavalkáddal. Hotelek, apartmanok, éttermek, fastfood kifőzdék, plázák egymás hegyén-hátán, és szemlátomást minden talpalatnyi helyet kihasználnak, hogy felhúzhassanak egy újabbat. A strandok, vagyis a divatos plázsok szerintem amolyan „vízidiszkók”, ahol az egyen napernyők mögötti bárokban már reggel tíz órától dübörög valamilyen zene. Ez is egy olyan nyaralóteleppé vált, ahol a fogyasztói társadalom összes negatívuma megjelenik. (Szórakozásból hívtuk Siófoknak, miniDubajnak, majd egyszerűen csak Pudva névvel illettük). A legszomorúbb az, hogy ami eredetileg idevonzotta az embereket, az ma teljesen háttérbe szorul ebben forgatagban; az óváros, a régi Budva. Pedig egy ékszerdoboz a sikátoraival, tereivel, történelmi épületeivel és a körbefutó várfallal. (Utóbbira 2 euróért fel is lehet menni, ami egy félórás panorámás sétát jelent.) Itt el lehet menekülni az újváros rondaságai elől, és az óváros túloldalán van az a sziklafalas, barlangos strand is, ahol már érdemes csobbanni egyet-kettőt. Ezen az óváros melletti szakaszon található Budva jelképe is; a balerina szobor. Szinte minden turista magazin és internetes oldal ezzel indít, ami nem csoda, hiszen a bronz alkotás mögött nagyon szépen kirajzolódik az óváros sziluettje. Ráadásul szerelmi legenda is társul a szoborhoz (többféle változatban), ami kicsit misztifikálja a helyet. Igazi szelfi pont ez, és emiatt kicsit már elhasznált látvány, így én direkt nem ezt tettem ki nyitóképnek 🙂 Számomra inkább abból a szempontból érdekes Gradimir Aleksic szobrász munkája, hogy egyszerre dinamikus és statikus az ábrázolás, nincs túlcifrázva rajta semmi. Egyszerű és kecses. Egy olyan kedves, univerzális városi (sőt, állami) jelkép, ami több mint egy zsánerszobor, nem követi a nálunk divatos emlékműszobrászat hagyományait és ami a legfontosabb; nem akar ideologizálni.
ÚjBudvából menekülve érdemes a Kotori-öböl felé venni az irányt, ami napjaink trendi kifejezésével élve, egy sokkal élhetőbb környék. A névadó (ó)város, Kotor, mindenképpen megér egy nagyobb kirándulást, de csak akkor, ha megmásszuk az egyik hegycsúcsra kúszó középkori erődítmény. Ennek a tetejéről lehet ugyanis belátni az öböl jó részét. Ahogy a tenger befut a fehér hegyek közé, a távoli kis városkákat, a közeli óceánjáró hajót, ami fentről úgy néz ki, mintha hozzáépítették volna Kotor óvárosának piros háztetőihez. Itt minden egy képben elénk tárul, amiért érdemes Montenegróba utazni! A magaslati élmény, illetve a sziklafalak, kövek forrósága után felüdülés a tenger hűvössége. A vízfelszínen lebegve kissé magasztos élmény visszanézni, hogy a karnyújtásnyira lévő monumentális hegy melyik magaslati pontján jártunk pár órával korábban.
Hogy ne csak sós, hanem valami édes is legyen a történetben, egyik nap ellátogattunk a Skadar-tóhoz (vagy Shkodrai-tó), ami a Balkán-félsziget legnagyobb édesvízi tava, és ma már nemzeti parkként működik. A Virpazar nevű faluból indulva érdemes befizetni egy három órás hajókázásra (vannak szervezett utak), mert ezt a mocsaras, zöldellő, ám még mindig hegyvidéki régiót csak így lehet igazán szemrevételezni. Ez már az albán határ közelében van (a fiatal „hajóskapitány” fel is hívta a figyelmet a nem is olyan távoli hegyvonulatokra). Szemléletében viszont kicsit Marokkót idézi hely, mert már a parkolóban lecsapnak a gyanútlan turistára azok a „no name” vállalkozások, akik szintén hajózást kínálnak. Na, őket inkább rázzuk le! A hajóút amúgy nagyon szórakoztató és tanulságos volt: a már említett kapitány ugyanis nemcsak a nemzeti park látnivalóiról mesélt a meglehetősen nemzetközi társaságnak, hanem némi társadalomtörténeti/politikai „elemzést” is tartott. A szituációból egyrészt az jött le, hogy még a harmincas korosztály is visszasírja a jugoszláv időket, amikor még egység volt, és szerinte viszonylag mindenki jól élt. Emellett elég erősnek tűnt a srácban a szerb/montenegrói öntudat, valamint a férfi és női szerepek hagyományos működése iránti vágy. Másrészt az is kiderült, hogy az Európa északi részéről, illetve Amerikából érkezett lányok utóbbi opción azért jókat mosolyognak, arról pedig nem sok fogalmuk van, hogy mi az a délszláv háború.
Ha már édeset és sósat emlegettem, jó ha tudjuk, hogy Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Horvátország tulajdonképpen egy végtelenített csevapcsicsa- és burek tartomány. (Nagyobb nemzeti egység ez, mint a volt Jugoszlávia összetartó ereje.) Szinte nincs olyan kapualj, ahol ne ezt a két ételt árusítanák. (A tenger gyümölcseit most nem említem, hiszen az a partmenti részeken alap.) A multikulturalizmus és a fogyasztói társadalom egyik előnye viszont az, hogy a nagyobb nyaralóhelyeken a lokális étkek mellett a világ minden konyhája jelen van valamilyen formában. Így ha ennénk valami mást is, akkor az ázsiai kajáktól az olasz tésztákig szinte bármit találunk. Desszertnek egyszer egy málnakrémes tiramisut választottam egy olasz kifőzdében. Nem bántam meg.
A tengerparti nyaralást mégiscsak illik valami sóssal befejezni. Ez lehet akár egy csinos fehérhúsú hal, vagy egy sóstó. Ami persze csak a térkép távoli rajzolatán látszik tónak, igazából egy tengeröböl, immár Horvátországban. A Zadartól nem messze lévő Novigradi-öböl az Adriai-tenger keleti csücske, ahol meglepően sekély a víz, az alja meg iszapos. Ennek ellenére mégsem zavaros a látvány, tisztán látszódnak a körülöttünk úszó halak és pici rákok. Itt is van tengerbe nyúló félsziget templomrommal, de Montenegróhoz képest sokkal szerényebb kiadásban.
Mintegy jelezve: lassan végleg elhagyjuk ezt a térséget a hegyi utakkal, tengerrel együtt. Zadartól már autópálya vezet a magyar határig, és a sztrádára érve az első gondolatom az volt, hogy „HúBaszki!” Baromi gyorsan mennek itt az autók a szerpentinekhez képest, úgyhogy inkább arra tennék még egy kört, ha lehet. Szállást meg a Kotori-öböl valamelyik kis városában kérek.
