Semmi különös, csak lépcsők. Legtöbbször figyelemre sem méltatjuk őket; maximum bosszankodunk, ha túl magasra kell menni, ha hideg, esős/havas napokon csúszóssá válnak, vagy ha úgy széttöredeznek, hogy az már balesetveszélyes. Lényük és lényegük a funkcióban rejlik, és ennyi. Ez a funkcionalitás azonban erősen hanyatlóban van, mert a legtöbb helyen már a liftek uralják a szintkülönbségek leküzdésére szánt teret.
Lépcső egy régi soproni lakóház belső udvarán |
Részemről maradnék inkább a lépcsőknél. Nem, nem azért, mert lépten-nyomon azt olvasni, hogy a lépcsőzés milyen egészséges, még csak azért sem, mert valójában nem szeretek szűk liftekben zsúfolódni, hanem egyszerűen azért, mert a lépcsők szépek. Illetve ez így nem igaz, inkább mondjuk úgy, hogy tudnak szépek lenni; ahol még foglalkoznak velük a tervezésnél, vagy az állagmegóvásnál. Az építészeti trendek manapság nem feltétlenül kedveznek a hangsúlyos, vagy éppen egyszerűségükben szép lépcsősorok kialakításának. Míg hosszú ideig egy-egy ház (vagy akár köztér) dísze volt a lépcső (legyen szó kül-vagy beltéri lépcsősorról), addig manapság egyre inkább az látszik, hogy a lépcsőházak kevésbé látványos helyekre költöznek. Az irodaházak, szállodák földszinti tereit a lounge – és az erről elnevezett, lakberendezésben divatossá vált lounge stílus – uralja. Vagyis tágas, kényelmes, hangulatos, társalkodásra és nemcsak áthaladásra szánt közösségi terek, előcsarnokok alakultak ki, ahol a figyelem sokkal inkább a liftekre helyeződik, ha fel kell menni néhány emeletet. A lépcsők csak valamelyik „mellékágon” jelennek meg. Vagy az épület tűzvédelmileg biztosított hátsó részében vannak „elzárva”. A filmekben például akkor látunk ilyen „hátsó” lépcsőházakat, ha egy-két rosszfiút épp üldözőbe vesz a rendőrség, vagy ha a főhősnek már végképp nincs más menekülési lehetősége.
A Göcseji Múzeum egyik „árnyékos” lépcsősora |
Zalaegerszeg Kossuth utca – az egyik üzletházban ilyen lépcsőkön lehet egy hitelirodához feljutni |
Persze a filmkészítőket sem csak Hitchcok ihlette, hiszen a századelőn az absztrakt formákat kedvelő fotográfusok már gyakran fényképeztek felül vagy alulnézetből lépcsősorokat, illetve azok geometrikus ábráját, vagy spirálját. A témának kedvezett a korszak is: a Bauhaus építészeti iskola, valamint az 1913-tól egyre terjedő konstruktivista stílus, majd a húszas évek Art deco irányzata visszafogott díszítésű, letisztult formájú, organikus ívű lépcsőket és korlátokat adott az épülő házaknak, vagy éppen köztereknek. A legnagyobb fotóművészeket (mint például Moholy Nagy László, Henri Cartier-Bresson, André Kertész) is sokszor megérintette egy-egy ilyen művészi értékkel bíró lépcsősor, vagy lépcsőház látványa, hol önmagában, hol pedig a rajtuk haladó emberekkel, vagy azok sejtelmes sziluettjével együtt. Ezek a fotográfiák ezért amolyan „művészet a művészetben” ábrázolások, hiszen maga a lépcső is egy alkotás, és a róla készült felvétel is művészi értékkel bír.
Horvátország (Opatija) – a tengerhez vezető út |
Az egykori SZMK (Szakszervezetek Háza) épületének lépcsője Zalaegerszegen |
Akár hiszünk ezekben az elméletekben, akár nem, az esztétikai élményért mindenképpen érdemes néha a liftről a lépcsőre váltani. Persze van egy közbülső megoldás is: a mozgólépcső. Ábrázolás vagy megörökítés szempontjából ez is hordozhat magában érdekes megoldásokat (főleg nagyobb üzletekben látni ilyent, ahol sokszor átlátszó „falat” és korlátot kapnak a lépcsők, így a geometriai élményen túl lebegő érzete is van az embernek), csak a felfelé vezető út túl egyszerűvé és kényelmessé válik.
Badacsony – Kisfaludy kilátó |
És hogy némi irodalmi utalás is legyen, befejezésképpen álljon itt egy kissé elfeledett Nyugatos költő, Somlyó Zoltán verse:
Későn fekszem és későn kelek
és mindig előttem a lépcső.
Katonás, szigorú, furcsa jelek
s oly messze még, messze a végső.
Fel is út szabadon és le is út,
mért megyek fel és miért le?
Életem lépcsőin meddig megyek,
míg választ kapok e miértre?
S az idegen, szomorú hónapos szobák!
A falakon Krisztusok, bús Máriák
és pókhálós, céltalan szomoru szegek –
egy sorba ütött be a sors veletek…
Mindég ezek a bús emeletek!’