Urban,ZegKult

Nappal oktatás, éjszaka duhajkodás – A Beton kettős élete

Akár találós kérdés is lehetne, hogy vajon melyik az a zalaegerszegi kultikus hely, ahol nappal színvonalas gyakorlati oktatás és konszolidált étkeztetés zajlott, éjszaka pedig hangos mulatozás? Nyilván a legendás olai bisztróról van szó, ami a köznyelvben már a kezdetek óta „Beton”-ként él; köszönhetően annak, hogy vasbeton elemekből épült fel.

Van ritmusa az épületegyüttesnek

Szépnek valószínűleg senki sem nevezné a Platán sor végén, az olai „körforgalom” szomszédságában megbúvó épületkomplexumot, ám ha alaposabban körbejárjuk, akkor gyorsan rájövünk, hogy bőven van fantázia, sőt ritmika a 900 négyzetméteres vendéglátóipari- és oktatási egység egymásba csúsztatott, geometrikus elemeiben. Mindez az Ebergényi út sarkáról nézve látszik leginkább, de érdemes a Google térképre is vetni egy pillantást, ahol felülnézetből jól kivehető nemcsak az épület L alakja, hanem az is, hogy az egyes részek lépcsőzetesen és szabályosan követik egymást.

Hogy miért jutott eszembe éppen most utána nézni a Beton történetének, azt magam sem tudom, hiszen évek óta járok erre, hetente többször is. Látványa így sem nem újdonság, sem nem meglepetés számomra. Néhány napja viszont – talán valami belső sugallatra – rákerestem az Arcanum adatbázisában, és mint kiderült a lehető legjobbkor; az olai bisztró ugyanis éppen 40 éves. 1981. november 4-én avatták fel ünnepélyes keretek között. Avató beszédet az akkori Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátóipari foősztályának vezetője mondott. A költségek felét (21 millió forintból valósult meg a beruházás) a minisztérium állta, a másik részét pedig a megyei tanács biztosította. Az avatás nagy része az ilyenkor szokásos (elvtársi) protokoll mentén zajlott: kirendelt diákok, párt- és tanácsi vezetők, tervezők (Zalaterv) és kivitelezők (Zala Megyei Tanács Építőipari Vállalat) sorakoztak fel. De talán ennél is lényegesebb volt a szépen terített asztal, ami a tudósításhoz készült felvételen is látszik. A Zalai Hírlap akkori cikkéből az is kiolvasható, hogy étteremből, zenés rendezvények lebonyolítására is alkalmas, tágas presszóból, különteremből, valamint oktatási célokat szolgáló helyiségekből állt össze a „műintézmény”. A maga idejében újdonságnak számított, hogy ezeket az eltérő funkciókat ugyanazon épületegységbe integrálják.

Az előzményekhez még hozzátartozik, hogy országos viszonylatban az itt zajló oktatási forma is újdonságnak számított. Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Debrecen és Budapest után Zalaegerszegen valósult meg a vendéglátóipari tanulók – ahogy akkor nevezték – kabinetrendszerű oktatása. Elméleti, gyakorlati órák, és „éles helyzetek” váltakoztak, hiszen az oktatóhely egyúttal étteremként, presszóként is működött. Szakácstanoncok, leendő felszolgálók és vendéglátóipari eladók is részt vettek a különféle foglalkozásokon. Utóbbi két csoport képzését egy mini ételbár is segítette, amit (nagyon praktikus módon) a nyári szünidőben süteményes, fagylatos büfévé alakítottak át, hogy az arra járó édesszájú vendégeknek is legyen némi öröme napközben. A vendéglátóegység másik nem titkolt célja volt, hogy a közeli Göcseji Falumúzeum látogatóit is becsábítsák egy-egy finom falatra. A bisztró reggel 7-től délig önkiszolgálóként üzemelt, utána pedig hagyományos felszolgálói éttermi rendszerben. A pincérek jórészt a tanulók voltak, akik szakoktatók irányításával munkálkodtak a bisztróban, aminek vendégtereit, csakúgy mint konyháját a legkorszerűbb eszközökkel, pultokkal szerelték fel. A város legújabb vendéglátóhelyének és zenés eszpresszójának nyitva tartását november 4-től már reklámozták a napilap hasábjain.

A Bisztró és Presszó feliratok sajnos eltűntek

A nyitás annyira jól sikerült, hogy november közepén arról szóltak a hírek, hogy a vártnál nagyobb forgalmat ért el a bisztró (egy hét alatt 160 ezer forintos bevételt produkált). Mindjárt az elején megfordult itt egy szovjet turistacsoport, egy NDK delegáció, de osztrák sportolók is. A következő hónapokban, sőt években rendszeressé váltak a különféle szakmai versenyek, termékbemutatók, előadások, később pedig országos biliárdversenyeket is rendeztek. 1984 nyarán a bisztróban tanácskoztak a megye téeszeinek nőbizottsági vezetői, akik a termelőszövetkezetekben dolgozó nők élet-és munkakörülményeiről értekeztek. Majd – a tudósítás szerint – a jelenlévő több mint hetven asszony az akkor nagy népszerűségnek örvendő hidegkonyha művészetével ismerkedhetett meg. De alkalmanként „korszerű ízlés- és háztartási ismeretek” tanfolyam is működött a falak között. A tulajdonos Zala megyei Vendéglátóipari Vállalat pedig Zalaegerszeg rendezett tanácsú várossá válásának 100. évfordulója alkalmából, vagyis 1985 tavaszán kóstolóval egybekötött termékbemutatót szervezett az akkoriban alakult zalai Gasztronómiai Társasággal közösen. Ma már kicsit vicces, de az eseményen a hűtőház mirelit termékeiből állítottak össze különféle ételeket. Ez is jelzi, hogy a megváltozott életforma miatt (városokba költözés, nők tömeges munkába állása) egy modern háztartás és konyha a ’80-as években már elképzelhetetlen volt gyorsan elkészíthető, fagyasztott élelmiszerek nélkül. Ezeket a termékeket pedig úton útfélen (ezek szerint még a város jubileuma alkalmából) is népszerűsítették.

A lemenő Nap fényében elég utópisztikus 🙂

Mivel az olai bisztró kettős küldetéssel indult és zenés presszóként is működött esténként, mindjárt az elején sejtettem, hogy egyszer csak belefutok egy olyan tudósításba, ami nem az oktatóhelyet vagy az étterem kínálatát élteti. Nem is kellett sokáig keresgélnem, hogy a sok dicshimnusz után valami egészen más hangvételű írást dobjon ki a gép. 1984 augusztusában jelent meg a „Mi folyik a Beton környékén?” című helyszíni riport, ami nagyjából arról szólt, hogy „esténként a presszó előtt csoportosuló fiatalok olyanokat tesznek, hogy megáll az ész…” Duhajkodnak, trágárul beszélnek és inzultálják a járókelőket. Az egyik szomszédos házban lakó panaszos csak azért nem hívta még rá a fiatalokra a rendőrséget, mert pechjére a telefonfülke épp a randalírozók mellett állt. A korszak lelkes újságírója persze futott egy kört a magasházban, hogy több felháborodott lakó véleményét is feljegyezhesse. Ahogy azonban az lenni szokott, inkább az idősebb korosztály dühöngött, a fiatalabbak sokkal elnézőbbnek bizonyultak. A szórakozóhely üzletvezetője pedig csak annyit fűzött hozzá az egyre szaporodó zajos esetekhez, hogy a probléma nem házon belül van. Nyitva tartási időben rend van a helyen, hogy zárás után kint hangoskodnak a még mulatozni vágyók, arról ő nem tehet. Mindenesetre a hivatalos szervek jelezték, hogy gyakoribb rendőri ellenőrzésre lehet majd számítani a térségben.

Ha a Platán sor felől nézed…

A Beton nagyjából az 1980-as, ’90-es évek fordulójáig élte fénykorát, különféle esti bulikkal fűszerezve a nappali oktatási funkciót. Emlékszem, hogy gimnazista koromban, és talán még a zsenge húszas éveimben is, nemcsak Beton néven, hanem „Dörzsi bár” és „Utolsó esélyek klubja” gúnyneveken is futott a hely. Bár utóbbi két becenevet szinte minden olyan szórakozóhely megkapta, ahol nem a tízen-huszonéves korosztályt várták, hanem az idősebbeknek rendeztek afféle zsúfolt nosztalgia diszkókat. (Persze akkor még mit sem tudtunk arról, hogy a 40 az új 20, és az 50 az új 30.) Szerencsére a hely „dörzsi” és „utolsó esély” dimenziói nekem kimaradtak. Mindössze egyszer jártam ott éjszaka, valamikor a ’90-es évek közepén. Az biztos, hogy egy másik szórakozóhelyről estünk be, és nem voltunk már szomjasak. Viszont azt nagyon józanul felmértem, hogy ez a „nem tudom milyen néven futó” diszkó, és az egész atmoszféra biztos, hogy nem az én világom. Szóval viszonylag gyorsan távoztam az intézményből. Még megvan az érzés, ahogy gyalogolok éjjel a kihalt Platán soron a Kertváros felé – taxira már nyilván nem maradt pénzem – és szidom magam, hogy mi a bánatnak mentem el egyáltalán odáig.

A 2017-es, felújítás előtti állapot

Ekkoriban már erősen leáldozóban volt hely, a rendszerváltozással teljesen más típusú szórakozóhelyek, klubok nyíltak, mind a Kertvárosban, mind pedig a belvárosi részeken. Ha már rendszerváltás: a Beton kettős (vagy ezzel együtt már hármas) életéhez az is hozzátartozik, hogy a kilencvenes évek környékén a politikai pártok is felfedezték a helyet (jobbára a különtermet), és képviselőjelöltek, önkormányzati képviselők tartottak itt fogadóórákat. A tulajdonos megyei vendéglátóipari vállalatot a rendszerváltást követően privatizálták, és új vállalkozás jött létre a nyomdokain. Az olai bisztrót pedig 1993-ban a város vette meg, mégpedig a Báthory-iskola számára. Az oktatási funkciót úgy látszik sikerült „bebetonozni”, hiszen most is tanműhelyként működik. A komplexum „szórakoztatóbb” részéről már jó ideje nincs hír. Nem hallani semmiféle duhajkodásról. Viszont az épület némi felújításon átesett az elmúlt években. Kár, hogy a homlokzatot díszitő egykori „Presszó” és „Bisztró” felirat az idők során eltűnt. De legalább az Ebergényi út felől most friss és üde az OLAI felirat. Legalább annyira, mint egy zacskó mirelit vajbab. Hogy a szavatossága meddig tart, azt egyelőre nem tudni.

Még szintén kedvelheted...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.