Nem szép, nem egyedi, nem intim, és a belső terek szűkössége miatt általában nem is kényelmes. A házgyári, vagy panellakások – és az ezzel a technológiával létrehozott lakótelepi épületek, irodaházak – nem nagyon illenek egy adott térség természetes környezetébe, és többnyire a városok szövetétől is idegenek voltak építésük (60-as, 70-es évek) idején.
Valószínűleg sosem jutna eszembe panel (vagy Zalában inkább alagútzsalus) házban lakást vásárolni, főleg nem tízemeletesben.
Ezen a ponton ellentmondásba is kerülök magammal, mert valamilyen oknál fogva mégis vonzódom hozzájuk. Nem az ott élés, hanem a hangulat, a történetiség és a bennük rejlő lehetőség érdekel.
 |
| Épül, vagy leépül? |
Egy letűnt (ma már előszeretettel retrónak nevezett) korszak nagyon is élő elemeiről van szó. Részben itt felejtődtek a múltból, és ma is hirdetik a korszak eszméit: gyors iparosítás, urbanizáció, olcsó (modern) lakás, könnyen megközelíthető szolgáltatások és szociális ellátórendszer (bolt, oktatási intézmények, orvosi rendelő, posta). Ha pedig lakótelepeken járunk, azt sem árt tudni, hogy a társadalom különféle csoportjai számára kialakított, egységes stílusú lakónegyedekről van, illetve volt szó (munkásnegyed, tisztviselőtelep, rendőrtelep, bányászoknak épült városrészek, stb.).
Ezek az épületek ugyanakkor ma is szerves részei életünknek. A városképhez tartoznak, és a városfejlesztési stratégiákkal együtt változik környezetük is. Sok helyen bölcsődéből nyugdíjas otthon, kocsmából szerszámbolt lett. Másutt pedig volt cukrászdák és játszóterek helyén bevásárlóközpontok épültek fel. A házak viszont maradtak.
De mi van az épületek szigorú funkcionalizmusa mögött? Vajon hányszor cserélt egy-egy lakás gazdát, hány helyen találunk még 60-as, 70-es évekből származó bútorokat/dekorációkat, s mennyit újítottak fel közülük a mai kor kívánalmai, divatja szerint? Sorsok, történetek. Az első éjszaka öröme a kihúzható rekamién, szóváltás, ajtócsapkodás, alkohol, válás, szipó. Vagy éppen kitörés; kiköltözés, feljebbjutás. A szocializmus által kínált életforma biztonságát és kiszámíthatóságát, sok családnál a rendszerváltozást követő bizonytalanság, presztízsvesztés váltotta fel. Ők itt maradtak, megrekedtek.
Hosszú távon mi lehet a sorsa az épületeknek: enyészet, gettósodás (ha egyre szegényebb társadalmi rétegek tudnak csak beköltözni), vagy megújulás (ha a dzsentrifikáció – felértékelődés, fellendülés – jelensége lesz erősebb az adott térségben). A fővárosban – a házak felújításával, „kiszínezésével”, fiatal, középosztálybeli családok beköltözésével – már erre is van példa.
 |
| Önárnykép téglafallal 🙂 |
Bár a paneleket, lakótelepi házakat nem látjuk szépnek (ebben az esetben úgy látszik a szabályos külső nem előny, a monotónia, a „szürkeség”, valamint az elszigetelődés érzése felülírja ezt), felületük, formájuk mégis egyfajta lehetőség. Némi ötlettel és kreativitással egész lakónegyedek hangulatát lehet megváltoztatni, például színekkel, ötletes homlokzati mintákkal, igényes street art festményekkel, és igen graffitik-kel. Az utóbbi évek, évtizedek technológiai fejlődése pedig a nyílászáróktól kezdve, a belső tereken át, a fűtés és világítás korszerűsítéséig sok mindenre lehetőséget ad. A FŐTÁV például I love Panel címmel szépségversenyt is hirdetett a fővárosban, a panellakások átalakításának népszerűsítésére.
 |
| A pixeles (terepmintás) kísérlet Zalaegerszegen |
Jó volna, ha vidéki cégek, vagy önkormányzatok is támogatnának hasonló elképzeléseket. Szűkebb hazámban, Zalaegerszegen sajnos leginkább a bátortalanság a jellemző, már ami a homlokzati felújításokat illeti. Ötlet volt, kezdeményezés is indult: egy Madách utcai tízemeletes új külsőt (ötletes pixel-mintákat) kapott Bálizs Andrej építész tervei alapján. A közízlés a zalai dombok között azonban még kevéssé tolerálja a hasonló elképzeléseket; úgy látszik sokaknak jobban tetszik a szürkeség és kopottság… végül is abba évtizedekig nem kötött bele senki.
