Pirani határ-esetek - Sós pára és sikátor színű macskák

Nem szeretnék sokat szövegelni Piranról, leginkább azért, mert egyáltalán nem is akartam szövegelni róla. Az egész utazás tényleg pihenésnek indult, hogy még a nagy szeptemberi „beindulás” előtt legyen némi kikapcs: no kultúrprogram, no múzeumlátogatás, semmi kortárs művészet. Csak relax a parton a sziklák között; morajlás, hullámverés, sós pára. Romantikus vacsora borral-hallal-csevapcsicsával; andalgás a sikátorok között.

Kilátás a várból: a lemenő nap fénye és a város felett lebegő (sós)pára

Persze megint a sikátorok…ahol el kell veszni, el kell tűnni. Vagy forogni a saját tengelyed körül párszor, hogy akkor most merre is van a helyes irány. Amúgy meg kit érdekel az irány?! Nyaralunk, vagy mi! Amúgy se olyan bonyolult városka ez a Piran. Jobbról a tenger, balra feletted a régi vár, a kettő között meg szűk kis utcácskák, macskakövek. Itt még a mediterrán levegőn gömbölyűre hízott macskák is camouflage-t nyomnak: bundájuk felveszi a kopott házak, megfáradt lépcsők színét. Aztán ott a kicsi főtér a szoborral, szemben meg a kikötő; piros és zöld világítótornyocskákkal. Akár egy szépen összeállított legóváros. Ódon kiadásban. Néha haragos tengerrel.

Ódon „legóváros” zöld és piros világítótornyokkal

Na, de honnan nézvést van jobbra meg balra? És a „felettéről” se feledkezzünk meg, mert a városka dombokra épült. Vagy ezek már hegyek? (Zalaiaknak, biztosan.) A fene se tudja… most a szigorú földrajzi meghatározások sem érdekelnek. Ráadásul itt amúgy is minden határeset. A kikötőben tábla jelzi az Európai Unió határát. Innen már szó szerint nemzetközi vizekre lehet evezni. Az egész környék (vagyis maga a szlovén tengerparti sáv) pedig az olasz és a szlovén kultúra határán mozog. Meg persze az Osztrák-Magyar Monarchia és Jugoszlávia maradványainak határán is. Bár mindez inkább egyfajta egység; harmónia. Csakúgy mint a helyiek nyelve, amiből hol olasz, hol meg szláv szavakat hallani ki. Hangos köszönésüktől (Ciao!), széles gesztusaiktól és a sikátorokban surranó kismotoroktól határozottan Olaszország hangulata lesz az embernek. Aztán az óvárost elhagyva néhány balkáni falfirka, meg a szocializmus évtizedeiben épült szállodakomplexum látványa vissza is rántja az utazót a valós koordináták közé; Isztriai-félsziget északnyugati csücske, Szlovénia.

Macska, lépcsőszínű bundában

Nem mintha fontos lenne, hogy milyen ország, milyen nemzet. A lényeg, hogy mediterrán vidéken járunk. Egy szippantás az aleppói fenyő gyantájának jellegzetes illatából is elég ahhoz, hogy hazatérve kibírjuk a téli hónapokat. És akkor az utakat szegélyező rozmaringbokrok, kaktuszok, olajfák látványáról, a paradicsom ízéről, meg a sziklák és a tenger energiáiról szót sem ejtettünk. Pofátlan leszek: de én ott is itthon vagyok. Nem érzem magam sem (táj)idegennek, sem turistának. Itt egy hosszan tartó száműzetést is elviselnék – különösebb honvágy nélkül. Ráadásul ezzel beteljesedne az egyik kedvenc pólómra írt felirat nyersfordítása is: „stay salty” (vagyis maradj sós).

A kövek nagyon fontosak

Egyelőre azonban pihenésről van szó, meg hogy nem szövegelek. De nem jön össze, mert egy dombtetőn sétálva, véletlenül egy szoborparkba ütközünk (egy nemzetközi szobrászati szimpózium termékei Portoroz felett). Úgy látszik esélytelen, hogy akár csak néhány napra is megszabaduljak a kortárs művészettől! 🙂
És hát mit lehet tenni, ha a partra sodródott tengeri hínár vonalmintát rajzol a kövekre, a portoroz-i sólepárló meg geometriát varázsol a vízfelszínre? Muszáj elővenni a fényképezőgépet! (Pedig direkt nem vittem az egész felszerelést, csak egy 50 milliméteres fix objektívet, meg a telefonomat.) És akkor az már történetmesélés. Mert a kép is szöveg, csak hangtalan, nyelv nélküli, határtalan. Mint ahogy a szöveg sem létezhet vizualitás, képi élmény nélkül (akár írója, akár olvasója legyen az ember).

Olasz negyed

Szóval saját magam határesete vagyok: kép és szöveg közt bolyongok a pihenés-hobbi-munka határvonalain. Közben meg azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne észrevétlenül itt ragadni Mediterráneumban. Valami hókuszpókusszal átalakulhatnék sikátori macskává, vagy sziklán sütkérező gyíkká… és akkor nem kéne munkavállalásai engedéllyel meg a bürokrácia egyéb rémségeivel bajlódni. Bár az is igaz, hogy az előbbi esetekben csak halmaradékkal, vagy ízeltlábúakkal táplálkozhatnék…

Itt már csak kicsit haragos a tenger

…pedig én csevapra vadászom! Viszont a piraniak szinte csak halon, meg tengeri herkentyűkön élnek; legalábbis az éttermek jó részében ezt árulnak. Ami persze teljesen rendben van, de négy napon keresztül kicsit túlzás. Még szerencse, hogy Istók precízebb és felkészültebb utazó nálam, így elvezetett (de nem az orromnál fogva) egy bosnyák/szerb kifőzdébe, amiről jó kritikákat olvasott valahol. Így történt, hogy a tengerparti nyaralásnál nélkülözhetetlen csevapcsicsa adagomat végül egy Szarajevo’84 nevű helyen fogyasztottam el. Harminchárom évvel a téli olimpia (amire a név utal), és negyed évszázaddal Jugoszlávia felbomlása után; Szlovéniában, fél lépésre az olasz határtól. Mindig mondom: nekem alapvetően nincs bajom a multikulturalizmussal 🙂

Esti (tükör)kép

Egyébként azért mert elővettem a fényképezőgépemet, nem maradt el a pihenés, láblógatás meg andalgás. Sőt a végén beugrottunk Koperba is (pláne, mert onnan indult a vonatunk – ami egyébként a nyári szezon alatt megáll Zegen is; csak szólok).

Koper óváros-kapu és a humán térfigyelők 🙂

És ezen ponton – némi dühöngés után – tényleg befogom és nem szövegelek tovább. Mert most az a rész jön, hogy: bazi nehéz hátizsákkal a hátamon kell kilométereket gyalogolni, mert Koper nemzetközi vasútállomásán nincs csomagmegőrző! Ezt a határtalan (vagy mégis inkább balkáni?) szívatást…! 🙂

Több fotó:

Piran: