Nemrég a Qubiten olvastam egy nagyon érdekes cikket* (podcast formájában meg is hallgatható) arról, hogy valamiféle új középkor felé haladunk, mert egyre inkább háttérbe szorul a szövegalapú kommunikáció, és ismét a vizuális kommunikációra kerül a hangsúly.
Zavar az alkotó-befogadó viszonyban
A folyamat már a televízió térhódításával elkezdődött, a digitalizáció meg nyilván felgyorsította mindezt. Hiszen mindenhonnan özönlenek ránk a képek; mindenki fotókat, videókat készít.
Tényleg elgondolkodtató a „neomedievalizmusnak” nevezett jelenség, hiszen az egész világ politikai, gazdasági, kulturális (stb.) életére hatással van mindez. A saját szakmámban is jól érződik a szöveg leépülése; és itt most nem a véletlen elgépelésekre, vagy kisebb nyelvtani-, stilisztikai hibákra gondolok. Hanem a tartalom „belső értékeire”, a megfogalmazás módjára és a szöveg hosszára. (Utóbbi egyre rövidebb, és mintha az összetett mondatok száma is csökkentő tendenciát mutatna a hírportálokon.) A sajtótermékek jó része ma már – sajnos vagy nem – az olvasói igény(telenség)eknek és az algoritmusoknak egyszerre próbál megfelelni. Ami nem biztos, hogy a szöveg színvonalát növeli.
Az írás „idejétmúltsága” ellenére, az elmúlt pár hónapban több olyan kiállításba is belebotlottam, ahol éppen az okozott zavart, hogy a látottakat kiegészítő szöveg nem a hagyományos módon kísérte az adott tárlatot. Az egyik ilyen képzőművészeti esemény Kajos Anna Zsófia festőművész önálló tárlata volt, a Keresztury VMK-ban. A fiatal alkotó – mivel Skóciában járt egyetemre és művei többsége ott is készült – angol címeket adott képeinek. A zalaegerszegi közönség egy része ezzel nem igazán tudott mit kezdeni. Támpont nélkül ugyanis nehezen értelmezték az alkotó – egyszerre szürreális és konstruktív – álomnaplóit. A művész tárlatvezetése persze sok kérdésre választ adott. (Kajos Anna Zsófia kiállításáról a Pannon Tükör legfrissebb lapszámába írtam részletesebben.)
Többekkel beszélgetve arra jutottam, hogy valami hasonló dolog történt januárban ef.Zámbó István kiállításán is; még ha nem is az összes festményével kapcsolatban. Ő ugyan magyar nyelvű címeket ad, ám a dadaista művészekre jellemző módon szereti „bosszantani” közönségét. Vagyis az érthetetlenség, a zavarkeltés sokszor célja magának az alkotásnak. Nemcsak vizuális, hanem textuális értelemben is. Játékos, néha kissé groteszk művei olyanok, mintha a kép és a szöveg (cím) üzengetnének egymásnak. Hol felerősítve, hol kiegészítve egymást, hol meg elterelve a nézőt az első gondolatától (attól meg végképp, amit a festő gondolt).
A lényeg, hogy Kajos Anna Zsófia kiállításához hasonlóan itt is valamiféle zavar támadt a befogadás, művekhez való kapcsolódás rendszerében. Mintha a látogatónak tényleg folyamatos megerősítésre, alátámasztásra lenne szüksége az értelmezéshez. Ennek hiányában csalódott lesz, mert úgy érzi, hogy cserben hagyta a művész, hiszen az alkotó segítsége nélkül kell kódolnia az üzeneteket. Fél, hogy ez neki nem sikerül, hogy félreért valamit. A jól értelmezhető szöveg hiányában megbomlik a hagyományosnak vélt és jól bejáratott viszony alkotó és befogadó között. Kérdés, hogy valamelyik fél számon kérhető-e emiatt. Feladata-e a művésznek a szöveges útbaigazítás, és érheti- e kritika a nézőt azért, mert ragaszkodik a tájékoztató jellegű címekhez…? (Az olvasóra bízom a választ.)
A harmadik kiállítás, ami a szóban forgó téma kapcsán elgondolkodtatott nem képzőművészeti, hanem történeti. A Göcseji Múzeumban látható a – 20. század eleji fotókkal gazdagon illusztrált – „Nőnek lenni akkor…” című anyag. A képek (és a kihelyezett korabeli tárgyak) persze sokszor önmagukért beszélnek. Csakhogy a kiállítás trükkje az, hogy a látogató akkor tudja meg, hogy mitől volt különleges és talán formabontó a századelőn élő kilenc zalai hölgy, ha meghallgatja az élettörténetüket. Ehhez a fülünkre kell tenni egy fejhallgatót és meg kell nyomni egy gombot, hogy 3-4 percet eltölthessünk egy-egy szereplő társaságában. Kérdés, hogy a nézőnek van-e kedve, türelme végighallgatni a „mesét”. Az ember azt gondolná, hogy igen, hiszen ugyanennyi szöveget elolvasni biztosan nem akarnának egy kiállítótérben. Viszont amikor egyéni látogatóként ott jártam, inkább azt tapasztaltam, hogy a szöveg hallgatása sem működik minden esetben (inkább a teremőrt kérdezgetik, hogy ez és ez ki volt, és mit csinált). Így viszont kilenc történet és a kiállítás mondanivalójának lényege vész el, cserébe persze marad a szép régi fotók és tárgyak látványának élménye.
Szóval lehet, hogy vizuális korban élünk és egyre kevésbé fontos a szöveg, de ha a jelenséget a kiállítóterek világára szűkítjük, akkor az látszik, hogy szöveg nélkül meg sokszor elveszett báránykaként toporgunk a térben, és nem értjük (vagy attól félünk, hogy nem értjük jól) mi történik körülöttünk. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy művészeti kiállításon egészen más „elveszíteni” a jelentést, mint egy történetin.
Talán e téren is segíthetnek az érzékenyítő, beavató jellegű programok, hogy aztán később magabiztosabban indulhassunk egyéni kulturális felfedezőutakra.
*A Qubit cikk linkje itt.
