Pár hónapja elém került egy érdekes interjú, melyben egy magyar nyugdíjas hölgy elmeséli, hogy némi előkészület után fogta magát, eladta budapesti otthonát, majd vett egy pici lakást Triesztben, és azóta is ott él. Olyan várost keresett, ami kisebb, élhetőbb, ahol barátságosabbak az emberek, de azért a hangulata mégis hasonlít valamelyest a magyar fővároséra. Bónuszként az se nagy baj, ha van tengerpartja.
A múlt heti trieszti látogatásunk óta teljesen megértem a hölgy döntését. (A lelkem mélyén lehet, hogy én is ilyen lakóhelyet keresek.) Tengerparti sétány, kikötő, hatalmas főtér, nyüzsgő belváros, hangulatos kávéházak. Utóbbiak teraszán üldögélve jól szemrevételezhető az épített örökség sokfélesége, eklektikája, ami valahogy mégis harmonikus egységgé szelídül. A házak zöme a sárga és vörös – hol élénkebb, hol visszafogottabb – színárnyalataiban pompázik, némi ódonsággal, patinával fűszerezve. A partmenti rész inkább a Habsburg idők és az Osztrák-Magyar Monarchia korát idézi (mintha egy falatnyi Bécs, vagy Pest volna), felsétálva a város magasabban fekvő utcáiba viszont igazi olasz hangulat fogadja a látogatót. Szűk sikátorok, pici terek, száradó ruhák, színes spaletták, na és a mindenhová robogóval besurranó helyiek. Időnként pedig római kori épületek maradványai is bekúsznak a látómezőbe. Ha viszont egészen a város fölé magasodó San Giusto Erődig elzarándokolunk, és a középkori falak mellől lenézünk a városra meg a tengerre, egy tagolt, ám mégis nagyon egységes, dinamikus városka látványa tárul elénk. A fókuszpontként szolgáló jellegzetes épületekkel, műemlékekkel.
Trieszt a krémes eszpresszók, sűrű cappuccinók és frissítő Aperol spritzek közege, ahol a Tiramisu és a Sacher-torta (gasztro)kultúrája éppen olyan csodásan megfér egymás mellett, mint a római kori színház maradványa, a kikötő régi világítótornya, vagy néhány neoreneszánsz és szecessziós épület.
Olvastam egy utazó blogger cikkét is, akinek pont az nem tetszett Triesztben, hogy a város sem nem tipikusan osztrák, sem nem olasz. Ízlések és pofonok: nekem ez a kétarcúság (sőt, inkább multikulturalizmus) nagyon is bejött, már csak azért is, mert a kikötőváros főbb nevezetességei gyalogosan is elérhető távolságban vannak egymástól, így hangulatunktól függően szinte cikázhatunk az „olasz” és „osztrák” városrészek között. Vagy szimplán csak elidőzhetünk valamelyik szekcióban. Mondjuk a kikötő egyik csendes bárjában; ahonnan végignézni az október végi naplementét egy Aperol spritz mellett nemcsak idegnyugtató, hanem lélekemelő dolog is.
Már csak azért is, mert a trieszti utazás a „dédapám nyomában” kirándulás egyik állomása is volt (a nyári rovinji úthoz hasonlóan). Egyik apai dédapám fiatal korában a monarchia „Erzherzog Franz Ferdinand” csatahajójának tűzéreként gyakran állomásozott a nagy (hadi)kikötőkben; tulajdonképpen Trieszt, Rovinj, Pula és Rijeka között cirkált, míg le nem szerelték a flottát az első világháború és az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése után. A kikötői kricsmikben ő nyilván nem trendi Aperolt ivott, hanem karcos rumot, de ez most mellékes. Sokkal fontosabb annak az időntúli összeköttetésnek az érzése, ami az első tengeri fuvallatra belémköltözött már valahol a főtér és a kikötő között. A családi legenda szerint dédapám fotója (vagy a hajóé, ahol szolgált? ez kissé zavaros az emlékezetben) szerepel a trieszti Tengerészeti Múzeum kiállításán.
Már régóta rajta volt a bakancslistámon, hogy utánajárok ennek a sztorinak. Az információ nagyanyám egyik Svájcba disszidált unokatestvérétől származott, aki évtizedekkel ezelőtt, egy trieszti kiruccanás alkalmával ellátogatott a múzeumba. Hogy ő mit látott annakidején, azt sosem tudom már meg. A Museo Del Mare ugyanis épp elköltözött egykori helyéről, mert egy új tengerészeti múzeum, illetve kiállítás nyílt a város másik végén (még a GPS is belezavarodott az intézmény lokalizálásába). Az új helyen persze nyoma sem volt dédapámnak, sem a hajójuknak (sejtettem, hogy így lesz), úgyhogy a legenda továbbra is legenda marad. Annál is inkább, mert az évek során sajnos mindenki meghalt már, akivel erről szót tudnék váltani.
Ha már hajózás, azért a Canal Grandét, mint a város izgalmas kulturális csomópontját mindenképpen megemlítem: a belváros közepébe ugyanis bekúszik egy egykor hajózható csatorna, amit azért építettek a 18. században, hogy az áruszállító hajók közvetlenül „beparkolhassanak” a városközpontba. Tulajdonképpen a Sant’Antonio templomnál kötöttek ki. Nagy hajók ma már nem tudnak ide bejutni, csak motorcsónakok láthatók a vízen. Sőt a csatorna is rövidebb lett, mert a templom előtti részt a két világháború között betemették, kialakítva ott egy teret, mely ma piacként szolgál. Feltűnik viszont Mária Terézia kortárs ábrázolása, és James Joyce-é is, aki pár évig a városban élt. Ugyanitt egy pompás ortodox templom is található, ami igazi unikum ebben a kulturális forgatagban.
A címben nem véletlenül emlegettem „Habsburg kilátást”, nos ehhez a népszerű Miramare-kastélyhoz kell eljutni. Némi buszozás után egy hangulatos tengerparti sétányon át érkezünk meg a 19. századi palotához, amelyet Maximilian, vagyis magyarul I. (Habsburg) Miksa osztrák főherceg, későbbi mexikói császár építtetett maga és felesége, Sarolta számára. Az előttünk haladó olasz csoportnak igaza volt, amikor Agatha Christie-t emlegették a helyet megpillantva. Valóban minden alkalmas arra, hogy Poirot egy jót nyomozzon mondjuk egy sziklák között talált holttest után. De a közelgő viharfelhők látványa bennem némi Hitchcock-érzést is keltett.
A kastély számomra kívülről sokkal szebb, mint belülről (és ugyanígy vagyok a Festetics-kastéllyal is). A belső terek túldíszítettsége, cicomája nekem kissé émelyítő. Felüdülés volt eljutni az 1920-as évekhez, amikor már (a Monarchia megszűnése után) az Olasz Királysághoz került a palota; egyúttal megjelentek benne a modern, letisztult bútorok és az art deco stílusú fürdőszoba. Viszont a tengerre, az udvarra, és a díszkertre néző kilátás tényleg fantasztikus. Szerencsére ezeket a külső részeket is körbe lehet járni, ami felér egy botanikai tanulmányúttal.
Menet közben arra is rájöttem, hogy miért van deja vu érzésem: pár éve jártunk a sorokpolányi Szapáry-kastélyban, ami csupán néhány évtizeddel épült később, mint a trieszti, és a belső terek elrendezése, na meg a díszkert a kerengőkkel, ösvényekkel, szökőkutakkal, nagyon is hasonló. Sőt még egy szfinx-szobor is megjelenik mindkét helyen (a divat, az divat, akármilyen évszámot is írjunk).
Trieszt történelmi kávéházakban is jeleskedik, de valahogy nem jutott eszünkbe, hogy az úti ajánlások közül bármelyikbe is beüljünk. Teljesen véletlenül azonban rátaláltunk egy olyanra, amit ritkán emlegetnek a leírások (utólag kellett utána néznem, hogy hol jártunk pontosan; kétszer is). Az előbb rosszul fogalmaztam, nem igazán hiszek a véletlenekben: egy Caffé Urbanis nevű hely nem pottyan csak úgy a lábam elé a sok száz vendéglátóhely közül.
Már az ajtóban lévő mozaikos felirat lenyűgözött: URBANIS 1832. Hát még a padlón látható többi mozaikábrázolás! Mitológiai és tengeri alakok, és a Bora-szél grafikusan megjelenítve. Egy kellően sejtelmes, misztikus, ugyanakkor ízig-vérig urbánus (és a történelmi hangulata ellenére nagyon is modern) kávéházba csöppentünk. Ezt a helyet annyira magaménak érzem még most is, hogy ha esetleg kedvem támadna Triesztbe költözni, akkor ott megtaláltok! 🙂
További képek:
