Manapság már semmi különleges nincs benne, menőnek meg pláne nem gondoljuk. Csupán egyike Zalaegerszeg számos magasházának. Látványát, létezését megszoktuk, anélkül haladunk el mellette, hogy szemügyre vennénk. Pedig a „toronyház” – ahogy az 1960-as, ’70-es években nevezték – hosszú ideig beszédtéma volt, nemcsak a városban, hanem annak határain túl is.
A Kossuth Lajos- és a Petőfi utca sarkán 1966-ban felépült kilencemeletes lakóházról van szó, mely az úgynevezett magasépítkezés (bár pontosabb középszintes épületnek hívni) első kísérleti példánya volt a megyében. Nem csoda, ha az építkezést élénk figyelem kísérte mind a szakma, mind pedig az egyszeri járókelők részéről. De természetesen rendszeres témát adott a megye napilapjának is. A korabeli tudósításokból, helyszíni riportokból, újságírói jegyzetekből leginkább az látszik, hogy a közönség vegyes érzelmekkel fogadta az új építményt: bizonytalanság, értetlenség, kétely éppúgy megfogalmazódott, mint büszkeség is. Utóbbi főleg azért, mert ez volt az első liftes lakóház, ami elég menő dolognak számított akkoriban egy kisvárosban. De újdonságként hatott az épület egyedi kinézete, a házon belül a központi szemétgyűjtő, na és a ház tetejére helyezett két központi TV-antenna is. (A tudósításokból az is kiderül, hogy a magyarországi televízióelőfizetések száma 1967. januárjára érte el az egymillió főt, és a szám rohamosan emelkedett. Köszönhetően egy OTP hitelakciónak, illetve hogy bővült a részletre vásárolható TV-készülékek száma.)
A magasépület láttán érthetők a különféle érzelmi reakciók, hiszen ezekben az években komoly átalakulások, fejlesztések kezdődtek. A megszokott belvároskép lassan (sőt, nem is olyan lassan) eltűnt. Az alacsonyabb építésű házak helyén (vagy még azok szomszédságában) felhúzott „tornyok” amolyan betolakodóknak, idegen testeknek számítottak. Sokan tehát érzelmi okból, vagy környezetesztétikai szempontok miatt fejezték ki nemtetszésüket. A járókelők már 1965. januárjától figyelemmel kísérhették a Kossuth-Petőfi utcák sarkán álló épületek szanálását. De a város más pontjain is hasonló volt a helyzet. A Kovács Károly téren például 1966 őszén kezdték el az ottani kilencemeletes lakóház alapozási munkálatait, s ezzel együtt megindult szinte az összes környező régi épületet bontása. Az első toronyház tervezője, Szerdahelyi Károly egy vele készült interjúban maga is utalt arra, hogy az építész elképzelése nem mindig találkozik a közönség ízlésével. Ugyanakkor bíztak abban, hogy ha a többi tervezett középmagas épület is elkészül, akkor már kiegészül a városkép a kilenc-tízemeletes épületek látványával, és mindez egy egységesebb, esztétikusabb érzetet kelt majd a szemlélőben. Akárhogy is, a városkép változása miatt az itt élőknek, vagy ide érkezőknek újra kellett alakítaniuk a köztérhez való viszonyrendszerüket. Teljesen új fókusz-és igazodási pontok létesültek a belvárosban, ami egy idő után nyilván új találkozási csomópontokat, útvonalakat, térhasználati szokásokat alakított ki.
A Kossuth utcai toronyház sztorijában természetesen találunk némi „blamát” is. 1966. decemberében úgy sikerült átadni az épületet, hogy az tulajdonképpen nem készült el száz százalékosan. Arra még várni kellett cirka hat évet. Persze minden emelet és lakás a helyén volt (bár az eredeti tervben szereplő konyhabútorokat nem építették be anyagi megfontolásból), és tető is került a lakók feje fölé. Szóval annyira nem nagy ügy, inkább csak esztétikai kérdés, amiről szó van: takarékossági okokból elmaradt a ház külső műkő burkolása. A kerámiaburkolatot csak öt évvel később, 1971 nyarán kezdték el felhelyezni, ami miatt közel nyolc hónapig újra „állványerdő” borította az épületet. Kritikaként még az is megfogalmazódott az akkori hírlapíróban, hogy vajon mennyire volt takarékos dolog ennyit várni a burkolással, mikor 1966-ban állítólag 300 ezer forintot spóroltak vele, hat évvel később viszont 1 millió 600 ezret fizettek ki a munkálatokért. (Nem vagyok képben, hogy mekkora volt az infláció és az áremelkedés mértéke 1966 és 1972 között. 🙂 ) Egyébként az 1966-ban elmaradt külső burkolásról a Magyar Építőművészet című folyóirat is megemlékezett 1969/1-es lapszámában. A toronyházat bemutató cikk („Lakóház és eszpresszó, Zalaegerszeg”) végén a következő mondat olvasható: „Külső megjelenése igényesebb és időállóbb burkolatot érdemelt volna, ehelyett — a tipikusan rosszul értelmezett takarékoskodás miatt — hagyományos kőporos dörzsölés készült, rosszul sikerült halványszürke színben.” A szerzők akkor még nem tudhatták, hogy ami késik, nem múlik: a kerámialapok végül a helyükre kerülnek. Hogy az eredeti tervekhez képest milyen lett a végeredmény, arról nincs adat az újságokban.
Ha már a kritikáknál tartunk, élcelődésre adott okot az első toronyház egyik büszkesége, a lift is. A Zalai Hírlap 1967. február 26-i lapszámában megjelent egy jegyzet, mely szerint: „A lift működik. A kilencemeletesben. Komolyan! Tegnaptól kezdve. Hogy ma működik-e, azt nem garantáljuk. De tegnap igen. Lehet, hogy holnap is.” (…) „A lift ugyanis hazánkban a nagy lehetőségek eszköze. Lehet jó, és lehet rossz… egy kilencemeletes lakóházban, két emelet között megrekedten, a hazai karbantartással. Szóval vannak még hibák.” A jegyzetből az is kiderül, hogy a városban ekkor a toronyházon kívül az Arany Bárányban, és a tervezőirodában (Zalaterv) működött lift; illetve hol működött, hol nem. A modern technika (pláne, ha annak működése nem volt éppen kiszámítható) viszont új témákat adott az újságíróknak.
Már szó volt a toronyházzal kapcsolatos vegyes érzelmekről és kritikai észrevételekről, amit azért pontosabb úgy megfogalmazni, hogy egy kettős kommunikáció volt jellemző a napi sajtóra (ami ugye egy darab napilapot jelentett akkor a megyében). A nagyobb terjedelmű, fotókkal, tervrajzokkal illusztrált írások természetesen a hivatalos pártpropagandát közvetítették, ami szerint a nagyarányú építkezésekkel „a holnap Zalaegerszegének létrehozása”, vagyis egy modern, fejlett város kialakítása a cél. Ami szebb és jobb lesz, mint amilyen addig volt. A finomra hangolt kételyekkel, csipkelődésekkel a hátsóbb oldalakon, a hasábok között megbújó kisebb szösszenetekben (szakzsargonnal élve: „kis színesekben”, vagy jegyzetekben), netán képaláírások félmondataiban találkozhatott az olvasó. Még az „Életveszélyes figyelmetlenség” is csak egy eldugott hírként jelent meg, vagyis, hogy 1966. augusztus 31-én munka közben egy ajtó méretű vaslemez zuhant le az épülő toronyházból a járókelők közé. Néhány méteren múlt, hogy nem történt személyi sérülés (vagy valami ennél is rosszabb). Mindez azt is jelzi, hogy a magasházak építése már újfajta biztonsági intézkedéseket is megkövetelt (volna). Mindenesetre a munkások legalább mentőövvel dolgoztak. És azt a tanulságot is levonhatjuk (ha még nem tudnánk), hogy elnyomó rendszerek idején célszerű a kisebb méretű írásokat elolvasni a lapokban, hátha az őszinteség ott rejlik valahol a sorok között.
Ötvenöt év távlatából érdemes alaposabban megnézni a Kossuth-Petőfi utcai kilencemeletes korabeli és jelenlegi küllemét. Jól látszik, hogy nyomokban sem hasonlít önmagára. Az eredeti épületnek egy szép ritmust adott, hogy a horizontális mellvédeket kiemelték, és a sarkok felé beforgatták őket. Mondhatjuk, hogy ebben a vízszintes tagolásban rejlett a toronyház különlegessége, egyedisége. A rekonstrukció után viszont egy függőleges díszítést kapott a homlokzat, mégpedig úgy, hogy az ablakok és az erkélyek közötti „keretet” hosszanti irányban színezték. Ezzel gyakorlatilag kissé jellegtelenné vált az épület. Arról nem is beszélve, hogy miután a 2000-es évek elején beépítették a Petőfi utca felőli árkádot, tömbszerűbbé vált az egész megjelenés, míg az árkád megléte légiesebbé, könnyedebbé varázsolta a látványt.
Ha már könnyedség: vajon melyik az a része az épületnek, ami mindenkiből örömteli érzést váltott ki? Hát, persze, hogy a földszinti presszó! A vendéglátóipari egységet már az indulásnál két helyiségre tervezték: a Kossuth utcai részében cukrászda nyílt, míg a Petőfi utcai helyiségbe zenés szórakozóhely költözött. Az árkád alatt pedig teraszt rendeztek be. Bizonyára sokan emlékeznek még az árkád és a cukrászda bejárata felett lévő neon feliratokra, és a „tulipánokra”. Valljuk be elég jó „marketingstratégia” volt egy nemtetszést kiváltó épület földszinti helyiségeibe modern cukrászdát és táncos szórakozóhelyet telepíteni. Minden bizonnyal csökkentette a toronyház iránti negatív érzéseket a süteményespult látványa, vagy egy esti „bulika” reménye. Hogy az alsóbb szinteken lakók mit szóltak az általánossá váló mulatozásokhoz, az már egy teljesen más történet.
