Iparművészet, tárgykultúra, dizájn; azon belül is főleg plakátok!
Aki hozzám hasonlóan egy vérbeli art deco-rajongó, augusztus végéig feltétlenül látogasson el a Magyar Nemzeti Galéria „Art deco Budapest – Plakátok, tárgyak, terek (1925-1938)” című időszaki kiállítására.
A tárlat – bár főleg a plakátművészetre fókuszál – nagyon jól bemutatja, hogy az art deco mennyire sokszínű, befogadó műfaj, és hogy éppen emiatt mennyi lehetőség rejlett benne. A stílus maga nem definiálható pontosan – ahogy az a kiállítás bevezetőjében is olvasható – inkább egy ízlésirány: a kultúrához, fogyasztáshoz való sajátos viszonyulás. Alapvetően eklektikus, sok képi forrásból merít, amiket szintetizál.
Az art deco plakátművészetben megelevenedik a 20. század eleji „izmusok” képi világa, szimbolikája, de néha a történeti stílusokhoz is visszanyúl, ezenkívül pedig bőven merít a keleti és közel-keleti kultúrákból, egzotikus népek művészetéből. Mindezeken túl lényeges eleme a meghökkentés, a figyelemfelkeltés. Ütős látványvilág, elegancia, erotika, sebesség – bármelyik amolyan kulcsszó lehet, ha a korabeli plakátokról beszélünk.
Mivel az 1920-as, 1930-as években járunk, a modern nagyváros és benne a modern nő (fitt, erős, tenni akaró, vagy éppen szexi, csábító – de mindenképpen önálló) szintén hangsúlyos. (Mondani sem kell, hogy nekem ezek az ábrázolások nagy kedvenceim!)
Az irányzat sokszínűségét persze az is jól jelzi, hogy a magyar folklór és a népművészet jellegzetes díszítőelemei is megjelentek egy idő után a hazai art decoban. Az egyre nagyobb hangsúlyt kapó belföldi idegenforgalmi kampányokhoz szintén felhasználták az irányzat stílusjegyeit, így a Balaton és a főváros, mint utazási célpont, szintén rákerült a korszak plakátjaira.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a hazai kultúrpolitika – mely az 1930-as évektől kezdett óvatosan nyitni a modernség felé – szintén elkezdte a maga módján használni az art deco stílust. Ugyanakkor az államilag támogatott művészeti irányzat továbbra is inkább klasszicizáló volt (pl. római iskola). E kettősség miatt az állami, fővárosi megrendelésre készülő plakátok tükrözik ugyan az art deco irányzatot, de sokkal visszafogottabban, „merevebben”. Bohémságuk, harsányságuk elveszik.
Az állam a ’30-as évek közepétől „egyre bátrabban élt a plakát és a reklámkampány eszközével, reprezentációjában kiemelt jelentőségűek voltak az emlékévek, a propagandakiállítások, vagy a világkiállítási részvétel. Ezekben az állami és egyházi reprezentáció gyakran együttesen jelent meg, s a Szent István-i állameszme jegyében e kettő eleve összefonódott. 1938-ban professzionális reklámkampány vezette be az első királyunk halálának 900. évfordulója alkalmából rendezett Szent István évet és a Budapesten megtartott Eucharisztikus Kongresszust. A hivatalos reprezentáció egyszerre öntötte formába a nemzeti-keresztény ideológiát és egy dinamikus, modern ország képét.” Azért idézem ilyen hosszan a tárlat kísérőszövegét, mert a jelenség eléggé ismerős. Ha nem lenne ott az évszám, azt hinném, hogy a mában járunk.
Politika ide vagy oda (száz éve, vagy ma); az art deco megunhatatlan és az érdeklődés mindig fellángol iránta. Jelentőségét pedig jól jelzi az is, hogy a plakátok és tárgyak sok esetben még most is modernnek, dinamikusnak, „dögösnek” tűnnek.
