Sosem gondoltam, hogy egyszer egy kiállításon látom viszont azt a lemezjátszó-típust, amiért Apukám teljesen meg volt veszve annak idején. Sőt, olyan nagy becsben tartotta, hogy szinte az összes gyermekneveléssel kapcsolatos szigorúsága (vagyis a felnőttekre jellemző „nem szabad”, „ne nyúlj hozzá”, „ne menj oda” duma) ebben a zenelejátszóban összpontosult. Kamaszkoromban persze már használhattam, de eleinte (amíg kellő rutint nem szereztem) csakis az ő felügyelete mellett tehettem fel lemezt, nehogy véletlenül is valamit „elbarmoljak” az érzékeny masinán. 🙂
Már majdnem el is felejtettem mindezt, erre a Magyar Zene Házában, a Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című kiállításon pont elém tolták ezt a még mindig szép dizájnú, ezüstszínű Akai AP-100c-t. A kísérőszövegből azt is megtudtam, hogy akinek ilyen volt, az akkoriban „befutottnak számított”, mert az ára két havi átlagfizetésnek felt meg. (Emlékeim szerint gyűjtögettek is rá rendesen a szüleim). Persze van némi ellentmondás a leírásban, mert azt is odabiggyesztették, hogy a ’80-as évek Magyarországának legnagyobb példányszámban eladott lemezjátszójáról van szó, szóval a „befutott” jelzőt nem nagyon értem ebben a kontextusban (lehet, hogy a „menő” jobb lett volna). Pláne, mert a Kádár-korszakban egy kisvárosban élő, lakótelepi értelmiségi család anyagilag biztos nem volt befutott, de emlékeim szerint azoknak az osztálytársaimnak sem voltak különösebben eleresztve a szülei, akik szintén rendelkeztek ilyen készülékkel. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy aki első körben és spórolás nélkül hozzájutott, az az adott körülmények között tehetősnek számított (és az anyagin túl, lehet hogy kellő kapcsolati tőkével is rendelkezett).
Akárhogy is, a lemezjátszó és a mögötte látható lemezborítók rengeteg emléket felidéztek bennem, ami egy kiállítás esetében magában hordja azt a veszélyt, hogy az ember nem tud elég objektív lenni, mert elragadják az érzelmei. Ez első körben nyilván meg is történt. Szerencsére azonban sikerült felvennem a „kívülálló” magatartást, és nyitott szemmel végignéznem a bemutatott anyagot (szövegek, képek, hangok, hangszerek, filmek és mindenféle tipi-tapi eszközök). Az a helyzet, hogy ilyen magas színvonalon installált kiállítást talán még életemben nem láttam! Nemcsak a hazai pop- és rockzene három évtizede elevenedik meg (szinte az összes előadóval, zenei- és stílusirányzattal), hanem az a társadalmi és nem utolsó sorban politikai közeg is, melyben megalakultak az egyes zenekarok. De még jellegzetes budapesti utcaképpel is találkozhat a betérő, mindjárt a kiállítás legelején. Jelezve: ebből a szürke közegből indult itthon a rock and roll, hogy aztán a vasfüggönyön átszivárogva hazánkban is nemzedéki jelenséggé, korszellemmé váljon. Hol kijátszva a rendszert, hol meg behódolva a hatalmi gépezetnek. És fordítva: hogyan használta maga az állampárt is az új és modern zenei irányzatokat saját céljai és a propaganda terjesztése érdekében.
Hatások és ellenhatások; előadók, lemezek, zeneszámok, a szocialista korszak sztárjai és antisztárjai elevenednek meg. Mindeközben a klubok világával, az egyes irányzatokra jellemző öltözködési stílusokkal is megismerkedhetünk. De a populáris zene elterjedésében nélkülözhetetlen médiumokat, zenei eseményeket, turnékat, sőt a társművészeteket is szemrevételezheti a látogató a néhol bravúros technikai megoldásokkal felszerelt termekben.
Számomra egy fájó pontja van a kiállításnak, ami valahol mégiscsak vicces: a ’70-es, ’80-as évek underground zenei- és művészeti mozgalmaival szemlátomást még mindig nem tudnak mit kezdeni a tárlatrendezők. Valahogy mindig a „futottak még” kategóriába kerülnek, kevés helyet szánva nekik, pedig bőven van már dokumentum a témában. A tömegízlést követve továbbra is sokkal nagyobb teret kapnak a népszerű, közismert, befutott előadók, mint ez az „alternatív” közeg. Persze ez fakadhat az underground irányzat ellenkulturális, szubkulturális adottságaiból is, hiszen kevésbé közérthető, amolyan „elvontnak” titulált műfajról és alkotókról van szó. Tegyük hozzá: a mozgalmak társadalmi- és kulturális, sőt politikai hatása (a társművészetekkel együtt) mégis jelentős és szerteágazó volt, még ha sokan nem is tudnak róla.
Összességében jó szívvel ajánlom a kiállítást, mert bár azok számára, akik korábban is érdeklődtek a téma iránt, sok új információt nem ad, de nagyon jól rendszerezi az ismereteket. A látványvilág és a hangzás meg magáért beszél. Aki mindent végig szeretne nézni és hallgatni, az akár 2-3 órát is elszórakozhat a termekben. Az pedig valóban furcsa érzés (és erre a tárlat végén fel is hívják a figyelmet), hogy immár kiállítási „darabok” lettek az egykori lázadók, megfigyeltek és a cenzúra áldozatai. Meg persze a behódolók, tinisztárok, táncdalfesztivál-celebek is, és e sokféleségre immár muzeális értékként tekinthetünk.
